pannonhalmi művészeti fesztivál

Mi történik tehát idén? Egyszerűen csak ünneplünk. Mert az ünnepet – vagyis a fesztivált – ünnepeljük. Azt, hogy tizedszer sikerül ünnepelnünk. Tizedszer indulunk neki, hogy sikeresen megteremtsük az együttlétnek és a figyelemnek azt a sajátos intenzitását, amelyről a közelmúltban egy nemzetközi felmérés azt mutatta ki, hogy a Pannonhalmi Főapátság leginkább előremutató vállalkozásai közé tartozik. A monostor és a bencés közösség pedig nem tesz egyebet, mint helyet kínál: meghívja a művészetet, az alkotókat és az előadókat – meg persze a közönséget – egy működő apátság tereibe. Aztán ezeket a tereket néhány napig közösen használjuk. Megpróbálunk együtt lélegezni, finoman felvenni egymás ritmusát. Megpróbáljuk a keresés és a kérdezés bátorságát feltételezni a másikról. A befogadás gesztusa mögött nemcsak kíváncsiság van, hanem talán a tanulás vágya is. Így aztán a zene, a színház, a film és a képzőművészet évről évre valami sajátos, nagyon is helyspecifikus tapasztalattá áll össze, amelyet egy kritikus pár évvel ezelőtt találóan „lelkigyakorlatnak” nevezett.

A vissza- és előretekintés gesztusa 2013-ban zenei programunkban érhető tetten leginkább, hiszen korábban meghívott zeneszerzőinket (Szofia Gubajdulinát, Salvatore Sciarrinót, Valentyin Szilvesztrovot, Bent Sørensent, Giya Kanchelit, Beat Furrert, Helmut Oehringet és Kaija Saariahót) nem pusztán arra kértük, hogy komponáljanak egy-egy rövid darabot a fesztivál számára, hanem arra is, hogy ajánljanak olyan zeneszerzőket, akiknek munkáját fontosnak és különösen is inspirálónak tartják. Így aztán a korábbi éveket meghatározó „egy klasszikus – egy kortárs” struktúrát idén a hasonlóságok és különbözőségek, a világviszonylatban jegyzett nagy nevek és az alig ismert tehetségek találkozása váltja fel. Abban bízunk, hogy Robert Schumann zenéje képes lesz majd ezt a feszültséget és sokszínűséget összetartani. Külön öröm számunkra, hogy szombat esti koncertünkön a felújított bazilikában számos ősbemutatóra kerül sor, s hogy a zeneszerzők közül jó néhányan vendégeink lesznek Pannonhalmán.

Kétszeresen is ünnepi pillanatnak számít idei színházi programunk. Egyrészt mert Emio Greco és Pieter C. Scholten táncszínháza Európa legjelentősebb műhelyei közé tartozik, s meghívásukkal régi vágyunk teljesül. Másrészt mert új darabjuk – éppen a Verdi-operák hősnőinek drámai érzelmein keresztül – egyszerre vizsgálja a fizikai és pszichikai határokat, s a zene itt közvetlen inspirációs forrásként szerepel.

Egyszerre kapcsolódik a Greco-darabhoz és az apátság idei időszaki kiállításához (Imago – Portrék a Pannonhalmi Főapátság gyűjteményeiből) Asztalos Zsoltnak – a Velencei Biennále idei magyar kiállítójának – videómunkája, amely szinte mindkettő ellenpontjaként vár ránk a színház előtti téren, az arborétum határán. Ahogy ez a film valamiféle sajátos városi környezetet idéz meg a kert szomszédságában, a színház „előterében”, úgy kerül újra – most már szinte hagyományosan – a péntek esti koncert helyszínéül szolgáló tornaterembe egy installáció, amely aztán szombaton tovább épül, és a zárt teret alakítja erdővé.

Az idei Trieszti Filmfesztivál versenyprogramjából válogatott filmanyagunk szakít azzal a hagyománnyal, hogy minden fesztiválon egy-egy ország rövidfilmterméséből mutassunk be néhányat. Ahogy a színházban nőket, női érzelmeket láthatunk majd négy nagyszerű táncosnő – no meg a Verdi-repertoár felejthetetlen énekesnői – tolmácsolásában, úgy a filmek férfiakról, elsősorban apákról, az apa–gyermek kapcsolat sokféleségéről és alakulásáról szólnak. Látunk majd Németországban élő török fiúkat, akiknek meg kellene ölniük az áldozati bárányt, és két férfit – egy szerb és egy horvát orvlövészt –, akik egy aknán találkoznak…

Igazában nem tudjuk, hogy a tíz sok-e vagy kevés. Annyi bizonyos, hogy idén is szeretnénk ünnepelni, és erre az ünnepre meghívni mindazokat, akik tudnak, mernek, akarnak velünk lélegezni – vagy akár egy-egy pillanatra velünk együtt visszatartani a lélegzetüket.


Varga Mátyás o.s.b.
fesztiváligazgató